13. papírmadár

Nem januári a novella, de jótékonyan tekintsünk el ettől... Ismét egy merengős, kívánság üstös történetet hoztam (a koncepcióról már regéltem a blogon, pontosan itt), ezt a 2018-as eseményre írtam. A kívánság (tehát az alapötlet, amiért így minden dicséret a kívánót illet), amiből dolgoztam, így hangzott: 

Hősünk éli tök hétköznapi, klassz kis életét - aztán egy szép napon elkezd lassan átváltozni valami mássá. HUMANOID, fantasztikus lénnyé - szóval nem csótány vagy póniló lesz belőle a végén, hanem angyal, naavi, Mikulás, tündér, villásfarkú démon, kopoltyús vízimanó, vagy valami ilyesmi. (Csak légyszi, NE vámpír/vérfarkas legyen!) Akárhogy is, a dolog kicsit zavaró, bekavar a levesbe a munkahelyén/suliban, meghökkenti a családját, a barátait, a szerelmét/párját, stb.
Sikerül alkalmazkodnia neki és a környezetének? Kiaknázza végül az új teste lehetőségeit, vagy szenved tőle? Vissza tud változni, vagy ez végleges? Mindegy, mire hozod ki, és milyen hosszan, de azt szeretném, hogy a főszereplő tanuljon valamit a vele történtekből.

A történet a Merengőn itt olvasható el. Meg egyébként a tovább mögött is.

 Az elefánt után a bálna

– Képzelj el egy kört! Vagy talán inkább azt a fektetett nyolcast, amit ti, emberek a végtelen jelzésére használtok.

– Oké – mondta lassan Robert.

Astrid pedig mindentudóan bólintott. – Így érzékelik a tündérek az időt.

Ha bárki más állt volna Astriddal szemben, idióta kérdéseket tesz fel, ezt Robert biztosra vette. Hogy „Ó, akkor a tündérek a jövőbe látnak?”, meg „Miként utaztok az időben? Féregjáratokba ugráltok?”, és effélék. De Robertnek nem volt szokása idióta kérdéseket feltenni. Ő elraktározta magában ezt az információt, ugyanúgy, ahogy az összes többit, amit az elmúlt félórában hallott.

A tündérek a manipuláció mesterei. Álnoknak tartják őket, pedig csak okosabbak az embernél. Néha félreérthetően fogalmaznak, néha túlontúl egyenesen. Örökké élnek. Hegyes a fülük vége. Az erdők lényei. Képesek egyszerre ott lenni valahol és nem, és képesek arra, hogy érzékelhetővé váljanak az emberek számára, de arra is, hogy egy csettintéssel érzékelhetetlenné. Mindamellett… ezek szerint, egy fektetett nyolcasként érzékelik az időt.

– Mi volt a legjobb üzlet, amit valaha kötöttél? – kérdezte egyszer csak Astrid azon az idegesítő, szélsüvítésre emlékeztető hangján. Az asszociáció a bostoni Downtown Crossing közepén még különösebbnek hatott, bár… Robertnek el kellett ismernie, hogy az elmúlt hetekben mást sem tapasztalt, mint különös dolgokat. – Vagy a főnököd, tanoncfiú?

– Junior értékesítési menedzser – morogta Robert. Mindhiába, mert a közbeszólást Astrid nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta. Jobban lekötötte, hogy a boltok között és így Astrid és Robert mellett elsuhanó embereket figyelje. Az embereket, akik bár nem látták és nem hallották kettejüket, úgy kerülték ki őket, mintha tudatában lettek volna a jelenlétüknek.

Astrid még mindig a sétálóutcában kóválygó vásárlótömeget nézte, amikor megkérdezte:

–  Valami, amire azt mondtad, „no, igen, így kell járni a polkát”?

Robert szemöldöke magasra szaladt. – „Így kell járni a polkát”? – ismételte lassan.

Astridet azonban nem lehetett zavarba hozni. (Általános tanulság, hogy többezer éves lényeket igencsak nehéz.)

– Már nem használják ezt a kifejezést?

– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha használták – rázta a fejét Robert, aztán úgy döntött, napirendre tér a dolog felett. – Szóval a legjobb üzlet? A „hangya-egér stratégiához” mit szólsz? Az a lényege – magyarázta sóhajtva, amikor az elvárt helyeslő bólogatás elmaradt Astrid részéről –, hogy ugye egy egér kicsi. Bárkinek le kellene írnia egy egeret, azt mondaná, kicsi állat. Na most, az egér előtt mutass ennek a bárkinek egy hangyát! Akkor is azt mondja az egérre, hogy kicsi? Ugyanez a felállás egy üzlet esetén is. Az ajánlatod meg se közelíti az antikvitások valódi értékét, de mondj előtte egy még alacsonyabb összeget, és a második ajánlatod máris elfogadhatónak tűnik. Én az egyszerűség híve vagyok, és én a stratégiánál egyszerűbbet, de hatékonyat, nem találsz.

Astridnak a szeme sem rebbent, de lassan bólintott. – Mi a helyzet a legnagyobb állattal? – kérdezte tűnődve. Vagy gúnyosan. Vagy pimaszul. Robertnek tulajdonképpen nehezére esett megállapítani, Astrid mit milyen hangsúllyal is mondott. Egyedül a haragot tudta elkülöníteni a többi reakciótól, ez ugyanis a szokásos süvítés helyett orkánként zúdult az emberre.

– Hogy érted?

– Tegyük fel, hogy világéletedben azt hiszed, hogy az afrikai elefánt a legnagyobb állat a Földön. Érthető a tévedés, elvégre nyolc méter hosszú és hat tonnát nyom. Ugyanakkor van olyan állat, ami még nála is nagyobb.

– A kék bálna, igen – szólt közbe Robert türelmetlenül. – Mire akarsz kilyukadni?

– Képzeld el, hogy az egész eddigi léted az afrikai elefánt. Az ajánlat, amit ma kaptál, a kék bálna.

Ha a tündérek élete lineárisan folyna, ez lenne az események vége… vagy majdnem a vége.

***

És ha a tündérek élete lineárisan folyna, ez az egész így kezdődött volna: egy tűlevéllel a hajában.

Egy átlagos kedd volt, éppen csak egy tűlevélnyivel furcsább, mint az összes többi kedd, ami még október derekán (messze attól az időtől, amikor a karácsonyfák maradványai logikusan ott lebzselhetnek az ember lakásában) sem számított megjegyzendően, észrevehetően furcsának.

Robert az ébresztőórája első csörgésére felkelt, mint mindig, felvette az előző este kikészített öltönyét és nyakkendőjét, pontosan két udvarias mondatot intézett az Uberje sofőrjéhez („Jó napot!” és „Köszönöm.”), betért az iroda melletti, sarki kávézóba a szokásos eszpresszójáért és lazackrémes bageléért, megdicsérte a központi titkárnő, Karen, frizuráját (ahogy tegnap a nyakláncát, múlt pénteken pedig a rúzsát), és odabiccentett a saját titkárnőjének, Amandának. Már leült az asztalához és a jelszavát pötyögte a céges komputerbe, amikor Karen eléejtett egy kupac, Mr. Brooks keze alá tolásra váró iratot, és egyúttal kipöckölte a hajából az addig ott bújó tűlevelet. Ezt aztán a körmei közé csípte és Robert arcához emelte.

– Ez meg micsoda, édes?

A kérdés egészen nyilvánvalóan költői volt.

Így Robert csak ennyit mondott: – Hah.

És ennyiben maradtak.

***

Egy szálkával folytatódott volna.

Robert a főnöke irodájában ült, a tárgyalóasztal végében, és jobb keze szorgosan járt a jegyzettömbje felett, rendezett sorokban papírra vetve minden elhangzó szót.

– A világon minden eladó – fröcsögte éppen Mr. Brooks. – Az az asztal ott, a számítógép rajta, Karen mögötte. Minden. Ezt értse meg.

 „Ezt értse meg”, írta illedelmesen Robert. Aztán gyorsan bólintott.

– A legfontosabb azonban, hogy mindig pontosan annyit ígérjen, amennyit az eladó még elfogad. Ha többet ígér, balfék. Ha kevesebbet, elúszott az üzlet, tehát ugyanúgy balfék. Patikamérlegen mért erőfeszítés, pontosan adagolt ígéretek, ez a kulcsa mindennek, érti?

Robert ezúttal résen volt, jegyzetelés közben már helyeselt is. A főnöke egy szemöldökrándulással jutalmazta a gyors egyetértést. Ha létezett egy skála, amin mérni lehetett a Mr. Brookstól kapható elismeréseket, ez valahol ennek a skálának a közepén helyezkedett el, a hümmögés eggyel jobb volt, a torokköszörülés pedig a dicséret olyan netovábbja, amit kizárólag Mr. Brooks felesége ismerhetett, az irodában dolgozók pedig csak mendemondákból.

Robert elégedetten körmölt tovább.

– Ha van valami ebben a szakmában, amitől felfordul a gyomrom, az a tutyimutyiság. Egyszerűen ott kell lenni jó helyen és jó időben, és lecsapni. Ennyi az egész.

Bólint.

Folytat.

– Persze, nem kell fejjel rohanni a falnak. Emlékezzen az istenverte patikamérlegre! Előbb meg kell ismerni az ügyfelet, kifürkészni, mire vágyik, mitől fél. Na, és aztán lecsapni. Csak aztán, világos?

Bólint, bólint, bólint. Robert szempontjából a beszélgetés olyan volt, akár egy sorminta – figyel, jegyzetel, bólint, figyel, jegyzetel, bólint –, de persze Robert egész élete sormintára lett felfűzve, így ez nagy különbséget nem jelentett.

– Á – történt egyszer csak az apró kisiklás a mondandók és reakciók kiszámítható folyamában, mert kinyílt az iroda üvegajtaja, és a jogi osztály vezetője toppant be rajta, Mr. Brooks felé fordult, így Robert is –, Mr. Miller. Egy perc és mi itt végzünk is.

Miller végigmérte Robertet, aztán elfojtott egy gúnyos mosolyt, és mégis csak beljebb lépett. Robert visszanyelt egy sóhajt. Miller mindig is szerette a hatásos belépőket, ezt a mostanit pedig kár lett volna elrontani azzal, hogy rögtön utána kihátrál az ajtón.

– Én addig se zavarnálak, mindössze a költségkalkulációt kellene gyorsan átfutnunk.

Robert, a cégnél töltött két és fél éve alatt sok szabályt megtanult, kezdve és egész sokáig folytatva a „minden alku tárgya” és „minden üzlet” és „emberismeret” és „patikamérleg” szabályokkal egészen a kicsit ritkábban hangoztatottabbakig, mi több, egyenesen ki nem mondottakig, úgy mint, „ha jókedvében akarod kifogni Mr. Brooksot, egy és három között, már ebéd után, de az ebéd utáni eszpresszó hatása elmúlta előtt kell keresned”, és hogy „Mr. Brooks kegyeiben járni egyet jelent a Karen kegyeiben való járással”-félékig. Az, hogy „elkapkodni a költségkalkuláció átnézését szigorúan tilos” is hasonlóan lényeges szabály volt. Robert tehát hátradőlt, és igyekezett a jegyzetei lapozgatásával elfoglalni magát, ami pedig még fontosabb, egy pillantást sem pazarolni Millerre. Ez az elhatározás – illetve, hogy a jegyzetei erősen önismétlőek voltak – vezetett oda, hogy Robert végre észrevette a bal hüvelykujjába fúródott szálkát. Pimasz egy jószág volt, egészen mélyre fúródott, és amikor Robert hozzádörzsölte a mutatóujját, égett. Robert a másik kezével végigsimított a tárgyalóasztalon – de nem, esélytelen, hogy a szálka onnan kerülhetett volna az ujjába. Talán a saját asztalából, a kávézóban, otthon az új teakfa szekrényéből. Talán, talán, talán.

Robert töprengve piszkálgatta a bőre alá fúródott kellemetlenséget. Közben Miller és Mr. Brooks már nemcsak a számokon futottak végig, hanem ráfordultak az értékesítési stratégiák egyeztetésére.

– Ha csak a saját honlapunkon hirdetjük az aukciót, az mennyivel viszi lejjebb a költségeket?

– Nem annyival, mint amit a külső oldalak hoznak nekünk.

A szálka megmakacsolta magát, Robert pedig arra jutott, a megbeszélés után kér egy tűt vagy szemöldök… csipeszt, szemöldökcsipesz, így hívják, Amandától. Aztán levezetésként Miller seggébe döfi. Ennek jegyében csúnya pillantást vetett a férfire… nos, legalábbis a tarkójára.

Robertről kevés kézenfekvőbb dolgot lehetett elmondani, mint azt, hogy az idejét szerette hasznosan eltölteni. Ignorálva ülni egy irodában, hasztalanul piszkálgatva egy szálkát, nagyjából ennek tökéletes ellentétét jelentette.

– Nem, ők ragaszkodnak a tíz százalékukhoz.

– Én meg ahhoz ragaszkodom, hogy ne legyenek haszonleső piócák.

– Megpróbálhatok beszélni a kontaktommal náluk. Talán hallgat a jó szóra.

– Úgy érti, Mr. Miller, hogy a szelíd fenyegetésre?

– Vagy arra, persze.

– Na, és ebből hol tudunk lefaragni?

– Ott talán van mód arra, hogy…

***

És mindezt ázott levelek szaga követte volna – a felfedezés Millertől származott.

Robert lakása egyetlen részletétől eltekintve tökéletes kihasználtságú volt. Az ágy talapzatába keskeny rakodótér került, a konyhapult továbbnyújtózott íróasztallá a nappaliban, a ruhásszekrény tetejére egymás mellé épp felfért két bőrönd, a fürdőszoba-tükör mögé egy szekrény, a zoknis fiók felébe – mert kinek kell egy egész fiók csak zokniknak – boxerek, és minden falba építve vagy egy tükör, vagy egy könyvespolc. A kivételt egy fal jelentette, amely pont a fürdőszoba ajtaja és az íróasztallá avanzsált konyhapult közé esett, és Robertnek mindezidáig nem sikerült rájönnie, mit is tehetne oda. Miller arra juthatott, hogy magát Robertet, mert egy heves csókkal most ennek a falnak nyomta őt neki.

Az ajka már percek óta Robert nyakán vándorolt, fel és le, fel és le, amikor egyszer csak Robert fülébe mormolta:

– Ázott levél szagod van.

– Ázott levél – ismételte Robert némi fáziskéséssel és nem kevés értetlenkedéssel.

– Mint ősszel a parknak – magyarázta Miller és ellökte magát Roberttől annyira, hogy ránézhessen. Robert felemelt szemöldökével találta magát szemközt. Gyilkos, de – Robert reményei szerint – legalábbis számonkérő volt az arckifejezés.

– Ha ez most valamiféle elborult flörtölési taktika nálad…

Miller nevetve rázta meg a fejét. – Ténymegállapítás. – Majd kis hatásszünet után: – Azt akarod, hogy flörtöljek veled?

– A világért se merészeld.

– Akkor úgy tűnik, kénytelen vagyok más módot találni a rajongásom kifejezésére.

– Például be is foghatnád – javasolta Robert.

Miller oldalt döntötte a fejét, mintha megfontolná az ötletet. Közben szórakozottan bontogatta Robert tökéletesre kötött nyakkendőjét.

– Milyen kiszámítható – biggyesztette le végül a száját.

– Ha nem cipelsz fél percen belül az ágyam felé, ennek a kis megállapodásnak köztünk – Robert az egyértelműség kedvéért, mert szeretett félreérthetetlen lenni, még kettejükre is mutatott – vége.

Miller felhorkanva csókolt bele újból Robert nyakába. Robert bőre bizsergett mindenhol, ahol csak a másik ajka járt.

– Vettem. – Aztán felemelte a fejét. – Amúgy miért én cipellek?

– Mert tegnap seggfej voltál az irodában.

Miller ismét mérlegelte a felvetést. Robertnek kezdett az idegeire menni a hatékonyság és időgazdálkodás ilyen mértékű sárba tiprása.

Végül Miller erre jutott: – Jogos.

És naná, hogy jogos volt.

***

És ezt tetézte volna az a pillanat, amikor néhány nappal később Robert kabátujjából falevelek hullottak ki.

Robert aznap az egyik ügyfelük (technikailag csak potenciális ügyfél volt, de Mr. Brooks úgysem fogadta volna el, ha nem sikerül megszerezniük maguknak), Mrs. Alvar, unokájának bar-micvóján járt. Egyetlen más aukciósház képviselőjét sem látta a zsinagógában, ami bizony bizakodásra adott okot. Előfordult, hogy a felajánlott összegek döntöttek egy-egy antikvitás sorsa felől, vagy egy elbűvölően elegáns aukció ígérete, de ennek az ügyfélnek személyes szimpátia kellett és odafigyelés, és hogy azt érezze, olyanok kezébe kerül a megboldogult férje hagyatéka, akik vele is törődnek, blablabla. Robertnek tehát jóérzései voltak a holnapi ajánlattétellel kapcsolatban.

Robert hazaérve jókedvűen bontotta ki a sálját, akkurátusan a komódra hajtogatta, mint mindig, levetette a kabátját, eddig mindig stimmelt, aztán jöttek a falevelek. És nem is olyan falevelekről volt szó, amiket októberben látni, sárgákat és barnákat és összetöpörödötteket, és ezúttal nem is tűlevelek voltak ezek a levelek, nem, ezek egész nyilvánvalóan a nyárból érkeztek, zölden, frissen és puhán.

Robert, bár maga is szégyellte volna ezt bevallani, jó egy percig csak meredten állt egyhelyben, a cipőjét beborító falevélesőre meredve. Aztán összeszedte magát, és metaforikusan a szőnyeg alá, ténylegesen pedig a szemetesbe, söpörte mindazt, ami nem tartozott a lakásába.

***

Hogy aztán ez történjen: moha nőjön Robert nagylábujjain, pont a körme alá, egy-egy mindkét lábán. Kis pamacs moha, az igaz, de mohának mégis csak moha. Robert zoknihúzás közben fedezte fel egyik reggel.

Ha Robert másvalaki lett volna, tényleg akárki más a világon, a felfedezés arra ösztönözte volna, hogy otthon maradjon és kialudja magát, vagy hogy felkeressen egy orvost, vagy az internet legmélyebb bugyraiba ugorjon válaszokért („Mennyire gyakori, hogy az ember lábára moha nő?”), vagy tulajdonképpen bármi mást csináljon, mint amit Robert igazából tett: leborotválta a mohát a bőréről, kidobta az ennek következtében tönkrement borotváját és bement dolgozni. Mintha mi sem történt volna.

Mintha.

Robert kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a lábujjára. Máskor egy ilyen elhatározás nagy erőfeszítést nem igényelt volna, de aznap… Eszébe jutott a lazackrémes bagel evése közben, eszébe jutott Karen új manikűrje láttán, egy e-mail írása közben, egy aukcióhelyszín lefoglalása közben, és még a Mr. Brooksszal való megbeszélése során is, pedig komoly, odafigyelős megbeszélésről volt szó, nem csak a jegyzetelős-féléről. Mint kiderült ugyanis, Mrs. Alvar bár értékelte a bar-micvói megjelenést, aznap reggel elfogadta egy másik aukciósház ígéretét. (Ők ahelyett, hogy elmentek volna az ünnepségre, lefizették a rabbit, aki személyesen ajánlotta őket, mint „a zsidó hagyományokat legjobban tisztelő, és legcsaládbarátabb aukciósházat”. És hát, erről ennyit.) Mégis, ahogy Mr. Brooks szájából csak úgy ömlöttek a szitokszavak Robertre, az ő fejében nem más járt, mint az az átkozott moha.

Robert a logikus lépések híve volt, bármi egyébbel nem tudott és nem is szándékozott mit kezdeni. Valami pedig csakis akkor lehetett logikus, ha értetted. Ez volt az az aspektus, ahol Robert bizony – életében először – most megfeneklett.

***

És mindez így folytatódjon: egy haj alól kikandikáló fülheggyel. Értelemszerűen, legalábbis Robert szótárában egészen értelemszerűnek tűnt a döntés, ez is felkerült a nagy lábujjak mellé, mint ignorálandó… probléma. Probléma volt ez egyáltalán, tette fel a kérdést az elmúlt napok során nemegyszer Robert, hogy mindannyiszor arra jusson, hogy nem, igazából a szőrszálaknak sem látta sok hasznát, amik addig a moha helyén nőttek. Ez kielégítő konklúziónak látszott. Hát, legalábbis addig, amíg eszébe nem jutott, hogy normális emberek bőrére nem kerül moha.

Robert a kihegyesedett fülhegyet leplezendő sapkát nyomott a fejébe. Hétvége volt, odakint sapkát indokoló hideg… az elhatározás megint csak értelemszerűnek tűnt.

Miller ezt a sapkát húzta Robert homlokába, amikor kipattanva egy taxiból Robert mellé sietett.

– Hé! – Így Robert.

– Hé! – Így Miller egy széles vigyor kíséretében. Robert nem értékelte se a vigyort, se a „Hé!”-t. Az eredmény egy ingerült sapkaigazítás és éppen az elvárható drámaisággal kivitelezett szemforgatás. – Mi a mai terv? – kérdezte aztán Miller.

– Születésnapi ajándékot veszünk Karennek.

Miller homloka ráncba szaladt. – Mr. Brooks titkárnőjének? Annak a Karennek?

Robert türelmetlenül bólintott.

– Minek?

– Mr. Brooks kegyeiben járni egyet jelent a Karen kegyeiben való járással – darálta Robert.

Miller mindentudóan elmosolyodott. – A jó öreg seggnyalás, értem. – Aztán mielőtt Robert tiltakozhatott volna, legalábbis a lekicsinylő hangsúly ellen, mert az állítás egyébként többé-kevésbé fedte az igazságot, Miller megtorpant egy kirakat előtt. – Szerintem az a táska tetszene neki.

Burgundi vörös egyszerű kézitáska volt, a célnak és Karen ízlésének megfelelt, kivéve, hogy… – Nem elég drága.

– Ennél többet akarsz költeni Karenre?

– Nem. De… keress olyat, ami drágább ennél, de le van értékelve. Karen lehet, hogy tudni fog a leértékelésről, de még így is örül a táskának, Mr. Brooks viszont csak a táska árára fog rákeresni, és azt már nem találja meg, hogy egyébként akciósan vettem.

Miller tűnődve emésztgette a hallottakat. Robert cserébe Miller kirakatüvegben tükröződő képmását figyelte – és mögötte a potenciális ajándéktáskákat –; így követte végig egy lassú vigyor születését. Mígnem Miller karon ragadta és maga felé nem fordította őt.

– Említettem már mekkora különc vagy? – Azzal megcsókolta Robertet.

Ha meg akarjuk magyarázni Robert és Miller kapcsolatát, azt, Robert értelmezése szerint megtehetjük egyetlen jelzővel: szexuális jellegű. Nem voltak barátok, inkább csak jó ismerősök és kollégák. Nem volt ellenségek, de folyt egyfajta, nagyrészt a másik idegesítésében manifesztálódó, versengés közöttük. Nem randiztak, nem dobálóztak felesleges és nyálas szavakkal, nem hiányolták egymást, ha nem látták egyszer sem a másikat egy héten, és ha mégis, a hiány néhány ruhadarabokat nélkülöző kép cseréjével orvosolható volt. Ágyba bújtak, ha ahhoz volt kedvük, és ha nem, mindössze az irodában találkoztak, vagy ritka esetben az irodához köthető tevékenységet végeztek együtt – ilyen volt a Karennek való ajándékvásárlás is.

Ha meg akarjuk magyarázni Robert és Miller kapcsolatát, azt, Robert értelmezése szerint, mindketten ugyanúgy magyarázták volna.

Ez a csók azonban… Hát, először is egy csók volt. Kint fényes nappal, az utcán, és nem az ágy felé araszolva, de legalább egy zuhanyzó vagy mosdó felé vezető úton. Másodszor, hideg volt köszönhetően az időjárásnak, hideg volt Miller ajka, és az orra, ami Robertének nyomódott, és az arca, és a bal keze, amivel szenvedélyesen markolta Robert állát… de ez most mellékes. Mert harmadszor, nagyon mást jelentett, mint az addigi összes csókjuk. Ez a csók ezt üzente: „Többet akarok.”

Robert kiszakította magát Miller karjából. – Ez mi a fene volt?

Robert azt várta – illetve inkább csak reménykedett benne –, hogy zavart vagy bűntudatot vagy tulajdonképpen bármi mást talál Miller arcán, mint ezt az arckifejezést: elszántságot. Aztán Miller válaszra nyitotta a száját, és Robert attól félt, hogy azt mondja… De helyette, így szólt:

– Van két jegyem a Diótörőre. Az Operaházba.

És valójában ez is éppen, vagy legalábbis közel, olyan rossz volt, mintha kimondta volna, hogy… hogy szeretlek.

Robert kiszáradó torokkal, elkerekedett szemmel nézett a másikra, és azt kívánta, bár ebben a pillanatban húzná valaki a sapkáját a homlokába. Mert egy balettelőadás randevút jelentett, és egy randevú kapcsolathoz vezetett, és egy kapcsolat érzelmekhez, és az érzelmek gondolata ahhoz, hogy Robert úgy érezze, menten idegösszeroppanást kap. Ugyanakkor… hát, talán meg tudott volna barátkozni a dologgal. Nem az idegösszeroppanás részével, az költői túlzás volt, hanem egy kapcsolattal… illetve egy kapcsolattal, ha azt Millerrel folytathatta volna. Talán nem kellett mindennek üzletnek lennie. Elvégre Mr. Brooksnak is volt egy felesége, és neki eddig is volt egy lakásfala, amivel semmit sem kezdett.

Talán, talán, talán.

Még ez a talán is rémisztően új gondolat volt.

Miller, életében először, úgy dönthetett, megkíméli Robertet, mert maga folytatta ezt a beszélgetésnek csúfolt valamit, amibe egy táskaüzlet kirakata előtt ragadtak ők ketten.

– Nem kell most rögtön válaszolnod. Fontold meg!

Aztán, mert nemcsak a teátrális belépők híve volt, hanem a hasonló távozásoké is, mielőtt Robert mozdulhatott volna, hogy megállítsa (nem mintha ilyesmire vetemedett volna), két lépéssel átszelte a sétálóutcát és egy mellékutcában eltűnt Robert szeme elől.

***

Ha a tündérek élete lineárisan folyna, most következett volna ez.

– Tegyük fel, hogy világéletedben azt hiszed, hogy az afrikai elefánt a legnagyobb állat a Földön. Érthető a tévedés, elvégre nyolc méter hosszú és hat tonnát nyom. Ugyanakkor van olyan állat, ami még nála is nagyobb.

– A kék bálna, igen – szólt közbe Robert türelmetlenül. – Mire akarsz kilyukadni?

– Képzeld el, hogy az egész eddigi léted az afrikai elefánt. Az ajánlat, amit ma kaptál, a kék bálna.

Illetve rendben, a beszélgetés ezen részletét megelőzte volna egy falevélvihar egy táskaüzlet előtt, egy tündér váratlan felbukkanása eme falevélvihar közepén, egy ordítás Robert részéről, egy csettintés a tündéréről, bemutatkozás, és ordítás, és az információ, hogy a sok furcsaság azt jelentette, hogy Robert tündérre változik, és megint egy ordítás, és az az újabb adalék, hogy a teljes átváltozáshoz Astrid ajánlatának elfogadása szükséges, és értetlenkedés, és sok-sok lecke és magyarázat a tündérekről. Robert gyűlölt ostoba vagy urambocsá’ nevetséges módon viselkedni, így ezt a részt, amely bizony sok ostobasággal és nevetséges viselkedéssel volt tele (mármint Robert részéről, Astrid feltehetőleg jól szórakozott), a kedvéért ugorjuk át. És folytassuk itt, már a kék bálna után.

– Hogyan kellene elfogadnom… az ajánlatod?

– Emlékszel a tűlevélre? – kérdezett vissza Asrtid. – Hát a mohára, a falevelekre a ruhaujjadban, a levélillatra, a szálkára?

Robert felmordult. – A moha különösen vicces volt.

Robert szarkazmusa akár a körülöttük mozgolódó embertömeg, egyszerűen megkerülte Astridot.

– Kreáld újra a jeleket!

– Már ne is haragudj, de hogy érjem el újra, hogy moha nőjön a lábujjamra? Vagy a fül, mi legyen a füllel? Azzal nincs dolgom?

– A füllel nincs. A moha pedig viszonylag egyszerű. Csak tegyél egy pamacsot oda, ahol eredetileg kinőtt az ujjadon – legyintett Astrid. – Nyári leveleket sem kell szerezned. Elég, ha megfürdesz egy halom, októberi falevélben, és meglesz az őszi falevélillat is. Két bolhát egy csapásra.

– Legyet – javította automatikusan Robert. – Két legyet egy csapásra, úgy van a… Nem érdekes.

– Szóval tedd meg mindezt, és úgy vesszük, elfogadtad az ajánlatunkat.

Robert lassan bólintott.

– Addig van időd, amíg a hegyes fül el nem tűnik – magyarázta Astrid. – Nem kell most rögtön válaszolnod. Fontold meg!

És mivel ez jó végszónak tűnt, és ó, a tündérek szerették a hatásos végszókat is (ez egy újabb feljegyzett adat volt), Astrid egyszeriben köddé vált, Robert pedig ismét csak egy halom kirakati táskával nézett farkasszemet.

***

Egy tűlevéllel kezdődött. Robert a konyhaszéken ült és a tenyerében méregette, mielőtt felnyúlt és a hajába ejtette.

Aztán következett egy szálka. Robert a szekrénye aljából piszkálta ki, és nagy levegőt véve most az ujjába szúrta.

És a falevelekkel folytatódott. Robert aznap reggel kiment a lakása melletti parkba és egy nejlonszatyorba annyi lehullott levelet halmozott, amennyit az csak elbírt. Ezeket aztán az ágyára egyengette. Robert most alsógatyára vetkőzött és a levelek közé vetette magát. Aztán fürdőköpenyt vett és hagyta, hogy az ujján kihulljanak a levelek.

A moha – szintén a parkból származott – az íróasztalként folytatódó konyhapulton várakozott, épp a haszontalan fal mellett. Robert tekintete éppen csak egy pillanatig időzött el az üres falon, aztán felkapta a mohát és egy-egy pamacsot a nagylábujjaira egyensúlyozott.

***

Az események tényleges vége múlt hét keddre esett. Ha a tündérek élete lineárisan folyna, ez lenne az a nap, amikor Robert bar-micvóra megy, este faleveleket ráz ki a kabátja ujjából, és édes tudatlanságban várja a másnapi munkanapot.

Robert számára azonban most már nem létezett olyan, hogy „múlt hét”, vagy „másnap”, és végképp nem ismert olyat, hogy „tudatlanság”. A jövendő események biztos tudatában állt a zsinagóga előtti téren, az emberek számára észrevétlenül. Mellette Astrid a körme alá szorult tűleveleket piszkálgatta.

– Akkor most enyém a bálna? – kérdezte egyszer csak Robert, miközben ő maga szórakozottan figyelte, ahogy a zsinagóga szép lassan megtelik vendégekkel. Robertnek még volt ideje, csak az ünnepség végeztével volt jelenése Mrs. Alvarnál, a rabbit pedig már rég lefizette. Tudta, hogy ezúttal nem csúszik ki a kezéből az üzlet.

Astrid abbahagyta a körömpiszkálást, és Robert felé fordult. Az arca most először mutatott bármilyen érzelmet. Szomorkásan, majdhogynem sajnálkozva nézett Robertre.

– Ó, Robert. Nem az én ajánlatom volt a bálna.