2018. október 15., hétfő

12. papírmadár

Még mindig szakdolgozatot írok (de már egészen a finish-ben!), úgyhogy az egyetlen novella, amit az elmúlt időszakra fel tudok mutatni, az egy angol nyelvű fanfic. Szóval ja, ezt fogjátok a tovább mögött találni.

Némi infó előtte: a fanfic, ami egy novella, a Skam című norvég sorozathoz íródott, egy olyan lány szemszögéből, aki a sorozat alatt étkezési zavarral küzdött. A fanfic felépítése megdöbbentően hasonlít a blogon található másik fanficemre, ami a Mercy Falls farkasai sorozathoz íródott és a Nem fogadott hívások (35) címet viseli. Komolyan, teljesen lekopiztam a formátumot, amit egyébként nem szoktam csinálni, viszont hónapok óta próbáltam ezt a novellát megírni és sehogy sem találtam fogást rajta, aztán jött ennek a felépítésnek az ötlete meg egy Carrie Fisher interjú, és bumm, végre csak megszületett ez a valami.

Ha valaki érzékeny az étkezési zavaros témára (akár mert szenved, szenvedett tőle, akár más okból), az óvatosan közelítsen a sztori felé. Nincs benne semmi grafikus, de azért na.

Ó, röviden a tartalom (innentől angolul minden, bocsi):
AU where Noora doesn't move back from Madrid but she writes articles to a Norwegian online magazine. Vilde is an avid reader.
This is a story told in e-mail drafts and telephone notes and snapshots taken only by the blink of an eye. Vilde battles with her too many thoughts and the temptation to simplify them to only this one: "Am I thin enough?".

2018. szeptember 24., hétfő

11. papírmadár

Kis háttértörténet a novelláról (amit szintén nem most írtam, de amíg nincs kész a szakdolgozatom, képtelen vagyok bűntudat nélkül írni, szóval ez van): egyszer az egyik író(palánta), akinek a blogját sok éve követem, a következő észrevételt kapta a regényére/forgatókönyvére (már nem emlékszem, melyikre a kettő közül): "Miért kell mindennek, amit írsz egy olyan rejtvénynek lennie, amit csak te tudsz megfejteni?" Bevallom, magamra ismertem ebben az észrevételben pár hete, amikor újból szembetaláltam magam vele. 

Talán a leggyakoribb kritika, amit megkapok egy-egy történetemmel kapcsolatban (a túl sok "és"-t használsznál és a túl sok szereplőd vannál is gyakrabban), az ez: "Nem értem." Ami egy baromi hasznos visszajelzés. Nem hangzik annak, de az, főleg mert ismerem már a képességeimet és írós hülyeségeimet annyira, hogy általában pontosan tudom, miért nem érthető az, amit írtam. Néha a koncepció túl meredek és elvont ahhoz, hogy igazán élvezhető és érthető sztori kerekedjen ki belőle (ilyenkor túl sok mindent nem lehet tenni, maximum megfogadni, hogy legközelebb ügyesebben kísérletezem majd), néha túl sok metaforát pakoltam egy szövegbe és kioltják egymást, néha a karakter hangját túl szélsőségesre írom, néha túl sokszor akarok az olvasóra kacsintgatni, anélkül, hogy előbb elmondanám neki, hogy hé, itt egy arc, rajta két szem, előfordulhat, hogy szuggesztíven pislog majd rád, néha egyszerűen ügyetlenül írom meg az adott gondolatot. A "Miért kell mindennek, amit írsz egy olyan rejtvénynek lennie, amit csak te tudsz megfejteni?" már kicsit mélyebb ennél. Rávilágít arra, hogy nem történetszintű probléma ez nálam (se), hanem bizony ez a fajta "okoskodás" minden írásomra jellemző. 

Igyekszem fejlődni ebben. 

Alapvetően szeretek kísérletezgetni, megnézni, meddig bonthatom fel egy történet struktúráját úgy, hogy újra, máshogy összerakva, vagy a darabokat legalább egy kupacban hagyva még mindig egy történetet kapjak. Azt hiszem, ez ennél a blognál sehol sem feltűnőbb, elvégre ide kerülnek a legfurább történeteim. (A Shiver fanficem felett még a merengőn is vakarták az adminok a fejüket egy szolid "Ez így mi?"-vel.) Ezt a kísérletezőkedvet, félek, nem egyhamar fogom elveszíteni (a cél az lenne, hogy megtartsam a rejtvényt, de az olyan legyen, hogy más is értse), de tényleg próbálok majd nemcsak a rejtvényre gondolni, hanem arra is, hogy hát, amúgy érthetőnek és élvezhetőnek is kell lennie annak, amit összehordok. Mert hát ugye mi értelme egy rejtvénynek, ha az olvasó még addig se jut el, hogy az újságot a kezébe vegye?

Mindezt előrevetítve, a tovább mögött egy olyan történet található, amire az egyetlen kritika, amit kaptam, a szokásos "Nem értem." volt (oké, nem, ennél azért hosszabb volt a kritika, a lényeg mégis ez), no, meg jött nagy adag udvarias hallgatás is. Itt alapvetően a koncepció a problémás (ezt még mindig szeretem), szóval bár próbáltam kezdeni vele valamit, egy kukába hajításon/kitaszításon a nagyvilágba egy blogon, ami épp az írói fejlődésemet, vagy mit, kellene hogy megmutassa, más lehetőségem nem maradt. És mégis csak szebb hely ez egy történetnek, mint a kuka, nem?

Azért jó olvasást...?

2018. augusztus 24., péntek

10. papírmadár


Egy régebbi történetet hozok, a Merengő által szervezett Kívánság Üstre írtam még a tavalyi év végén. A Kívánság Üst lényege annyi, hogy az ember lánya/fia kap három kívánságot, abból kell kiválasztani egyet és történetté gyúrni. (Nagyon klassz, idén ősszel tessék minél több embernek jönni. Reklám vége.) 

Az én kiválasztott kívánságom ez volt: YouTube gyötrelmek. Főhősünk karrierépítő szemléletéhez rengeteg kreatív ötlet társul. Sajnos a megvalósításban mégsem jeleskedik. Az univerzum, a zen, a csí, vagy csak a balszerencse okozza, de mégsem jönnek be a Nagy Húzásai. Most viszont úgy dönt, megcsinálja a Világ Legmenőbb YouTube csatornáját. Eddig jó, de fogalma sincs, hogy milyen témával is foglalkozzon. Vlogoljon, gamer legyen, esetleg booktalkos? Megtalálja az ideális témát (és esetleg önmagát), vagy egy újabb álma megy a levesbe?

A novellát Faragónak írtam (ő pedig nekem írt cserébe, ezt a csodát), de remélem, más is szívesen olvassa.

Ajánlott zene ezúttal nincs, mert bár biztosan hallgattam írás közben valamit, eszembe nem fog jutni, mi lehetett az.

2018. augusztus 16., csütörtök

Ééés stop. Már megint.

Long time, no see. Alig két év után ismét itt.

Egy újabb próbálkozást teszek arra, hogy visszaálmodjam ezt a blogot a halálból. Nem ígérem, hogy ez a próbálkozás sikeresebb lesz, mint az előzőek, de legalább a másik (főleg könyves) blog vezetése már nem szól közbe. (Azt végleg feladtam.) A két év kihagyás egyébként főleg azért szomorú, mert nem érzem úgy, hogy íróilag bármennyiben is előbbre tartanék, mint akkor. Több a félkészen porosodó történetem, ennyi történt, ezt pedig nem nevezném eredménynek. Szóval megint itt, megint egy mesterséges és metaforikus seggberúgást kényszerítve magamra, újból elhatározom, hogy havonta egyszer, ha a fene fenét eszik is, posztolok ide egy novellát.