4. papírmadár

~ éjszaka a Bomba Hollandin ~

Kicsit megkésett novella, címkékről, meg rockzenészekről, meg anorexiás lányokról. 

Oké, a zenész és a lány csak egyes számban, ketten is eleget angstolnak a világba.

A történet durva beszédet tartalmaz, meg hát... sok angstot, tizenhat év alatt nem feltétlenül ajánlanám. Igazából sehogy se, de ezt hagyjuk.

Izé, elvont, megint, de most hé, főleg a főszereplőm miatt!

Kínzó lassúsággal rothadunk.

Ajánlott zene: Royal Blood - Figure It Out

~ éjszaka a Bomba Hollandin ~

©hris Holland teste együtt mozgott a tömegével. A hangja együtt remegett a dobhártyámmal.

A színpadon állt és összetörte a szívemet. Ki kellett volna szednem valahogyan a darabkákat odabentről és felhajítani neki, mint a punk barbie az előbb a melltartóját.

csillagszóró

szemű lány, hallasz-e,

hallasz-e a detonációtól?

©hris Holland dala az ő torkából a miénkbe izzadt. Le akartam nyelni a sorokat, megrágni, és a gyomromba rakni.

Sosem érdekelt az újrahasznosítás, nem sikítottam vissza a szavakat. És egyébként is, nem az én produkciómról szólt ez, hanem az övéről. Az ő eszeveszett szexiségéről.

a föld kékbe robban,

az ég vörösen ég,

az arc meg falfehér,

mert kibaszott hazafik, azok vagyunk.

Minden pórusomba ©hris Hollandot akartam beinni, hogy úgy felpuffadjak, mint egy-litertől-egy-hajtásra.

csillagszóró

szemű lány, hallasz-e,

mondd, hallasz-e valamit a csendtől?

A basszus lyukakat ékelt a fejembe, a dobok az ágyékomba vertek, és én kék-zöld foltokkal dőltem neki a falnak, amikor a koncertnek vége lett.

– A Bomba Hollandi arra kér titeket, hogy ne felejtsétek a borravalót a pultosoknak!

– A Bomba Hollandi köszöni, hogy eljöttetek!

Az agyam helyén ©hris Holland szövegei voltak, így amikor az álmosságtól ragacsos szemem azt kérdezte, „nem megyünk?”, én azt feleltem, „taxit rendelek a pokolba/mennyi a tarifa”. Amikor a magam alá csukló lábam azt akarta tudni, „nem maradunk?”, én azt mondtam, „kénsárga a nap, szétmarja a világot”.

Emberek furakodtak körülöttem, punk barbie-k és nem punk barbie-k, a terem szélére szorítottak. Innen minden olyannak tűnt, mint egy látomás – álomban lebegő rémvilág. De én pont az ellentétét éreztem a lebegésnek.

Súlyos súlyt nyomtam az univerzumba, szörnyű tömeg voltam, hatalmas, szétlapítottam a falat mögöttem. A padló behorpadt alattam, és körénk folyt. Téglapocsolyában fetrengtünk mindannyian. Hiába pislogtam, így láttam – mint amikor olaj kerül a vízbe, szivárványos szalagokra foszlott a koncertterem és benne a kifelé igyekvők tengere.

Zavarost kavartam, és fél kézzel, fél lábbal – a másikat hol hagytam? –, elindultam a kijárathoz.

Nem a kijárathoz.

Az arcomba hideg levegő vágott, de egy épület nézett velem farkasszemet közvetlen közelről. Nagyon közvetlenről. Egy, maximum két embernek hagyott helyet a sikátornak csúfolt utcácska.

Vészjelzést villogott az agyam, és megfejtettem, hogy ezzel azt akarja mondani, a vészkijáratot sikerült eltalálnom.

Nem volt erőm máshová menni. A fél lábam letérdelt a betonra, a másik végül utolért minket, és az is ezt tette. A sarkam a koncertcsarnok külső falának nyomódott. Elővettem a sörömet, amire a punk barbie nem punk barbie-fan társasága hívott meg. A szám sivatag volt.

Csak egy kortyot locsolok bele.

Egy deci=40 kcal.

Egy korty határozottan nem egy deci.

Felpattintottam a kupakot, a számhoz emeltem az üveget.

És nyeltem.

Megintmegintmegintmegintelégelégelég.

Magam mellé löktem a sört, és öklendezni kezdtem, visszagargalizálni mindent, amit csak tudtam. Kárenyhítés.

– Jól vagy?

Ezer hang közül is felismertem volna.

Nyálcsíkkal az államon, sört köpködve, az imént szétlapítva a csarnokot – bűnös – bámultam vissza ©hris Hollandra.

Szőke, hosszú haja halott csillagok takarója volt. Szürke szeme a kifakult űr, és én bele akartam esni, ketté akartam vágni magam a szája szélével, meghaltam volna, csak hogy hozzáérhessek.

– Minden szuper.

– Nem úgy festesz.

Ugyanez a nyelv, ugyanez a szájpadlás, ugyanezek a fogak, ugyanezek az ajkak formálták a dalszövegeket is, és most hozzám beszéltek.

– A megtévesztés mestere vagyok.

Színpadi nevetés, egy-két-há’. – Értem.

Mindjárt megfordul és visszamegy, egy-két---

– Hogy hívnak?

A sikátorban rés nyílt a szürreális és a valóságos között, és mi ott keringtünk a semmiben.

A hangom onnan tört utat magának. – Sarah.

– Sarah, válaszolj nekem. – Leült mellém, és ott-ült-mellettem-ülve-ült. A könyökünk összeért. – Te is elfáradtál, igaz?

– Én nem – mondtam és szédültem – nyomtam le – és dideregtem – egy többórás koncertet – és hányás ízű volt a szám – az imént – és nem akartam ezek egyikére sem gondolni.

– Nem a koncertről beszélek, hanem az életről, az egészről.

– „Kínzó lassúsággal rothadunk.”

– Baszki, ne idézz engem! – mondta, de nem dühösen. – Így is úgy érzem, mintha végig lennék tetoválva a saját szövegeimmel.

Az én agyamat tényleg teletetoválták velük.

– Mindenki mindent, amit teszek, vissza akarja vezetni a dalaimba, meg az egész ©hris Hollandiságba.

– ©hris Hollandiság. Úgy hangzik, mint egy vallás – jegyeztem meg.

Felsóhajtott, én meg beleborzongtam. – Olyan is. Isten vagyok és kinyilatkoztatok. Csak a nekem szánt imák nem ámennel és hallelujával szólnak.

Áthajolt előttem, megnyúló karizom és nálam elakadó agyi parancs: vegyél levegőt! A sört ragadta magához, és húzott belőle egy nagyot.

Az üveg szája az én szám és az övé között.

– Hogy szólnak?

– Több a cicivillantás és az obszcenitás. – Megint nyelt, a fel-lemozgó ádámcsutkáját figyelve nekem is eszembe jutott pár obszcenitás. Fel. Le. Az ujjamat beledugtam a farmerom övtartójába, és megszorítottam. Fel. Le. Elkaptam a tekintetem. – Szar ez a sör. Nem kellett volna a borravalót mondanom.

Hozzávetőlegesen 60 kalóriányi szar lötyögött tehát bennem, jó volt tudni.

– De mindig szoktad a borravalót mondani – értetlenkedtem.

Ő megpöckölte az üveg oldalát. – Baszki – mondta ismét, aztán: – Oké, és szerinted ilyenkor mit szoktam csinálni?

Ilyenkor. Úgy, mint a koncert után? Úgy, mint lányokkal? Úgy, mint sötét sikátorokban?

– Szex. Parti. Rock&Roll.

– Trevon interjú, 2013 május – bólintott. – Te tényleg mindent tudsz rólam, mi, Sarah?

felhasítanám a szíved,

csak hogy tudjam, mi van benne.

– Hát... Nem – böktem ki.

Felvonta a szemöldökét. ©hris Holland-védjegy. Levédve.

– Például most, miért vagy ilyen kedves velem?

– Nem lehetek kedves?

– Nem, te... – A szavak legyek voltak, és hiába akartam lecsapni rájuk. – Te... ©hris Holland vagy – böktem ki sután.

Ő újabbat kortyolt a szar sörből. – A jelzők nyúlürege, ha?

Újabb sör, újabb sóhajtás. Sörsóhaj---sörsóhaj---sörsóhaj---csend. Aztán megszólalt, a hangja visszhangot vert a fejembe, mert még mindig szédültem.

– Néha arra gondolok, hogy elegem van. Hogy fogom a mikrofont és kettétöröm a dobokon. Hogy fogom a pengetőt, és addig metszem vele a csuklómat, amíg folyam nem lesz az érből. Hogy elmegyek egy gyerekkórházba betegeket ölelgetni. Öngyilkosság mindenhogy, nem? De már abba is belefáradok, hogy eltervezem. Mert kurvára semmire értelme se lenne. Olyan ez, mint egy billog, hiába kaparom ki alóla magamat is, attól még ott marad.

Visszhang volt az én kongó barlangomban. Én sztalaktit és a semmibe lógtam, és csak kongott minden, és kongott, és kongott.

Két kongás között azt kérdezte: – Látjuk, hogy lassan emészt meg minket a világ. Azt hittem, te megérthetsz.

Tehetetlenül néztem rá, nem tudtam, mit felelhetnék.

De azt tudtam, hogy ő sóhajtani fog.

Azt nem tudtam, hogy az én fogaim közé sóhajt. Azon kaptam magam, hogy csókolózunk.

A gyomrom pillangókat öklendezett, és a gondolatok megint elszöktek előlem, de amikor ©hris Holland felállt, és az én combom a csípője köré tekeredett, és a két fal között botladoztunk ide-oda, megkérdeztem:

– Miért csinálod?

A sörösüveg szilánkosra tört mellettünk, de egyikünket sem érdekelte. És nem érdekelt az sem, hogy az előbb hánytam, hogy ő egy csomó sört ivott, hogy hatalmas voltam és undorító, ebben a pillanatban maga voltam a megtestesült érdektelenség.

A keze a topom alá vándorolt, az ujjai a lengő bordámat járták végig, és a válasza csak újabb rekedtes sóhajtás volt, talán nem is formált szavakat, csak én képzelődtem:

– Fáradt vagyok.

Mert az egész testével nekem nyomult, és nagyon is ébernek tűnt, abbahagytam a csókolózást, és vártam az igazi ©hris Holland-válaszra.

Ő a fülemhez hajolt, és a nyelve súrolta a bőrömet. – Szex. Parti. Rock&Roll, nem?