"You do the math, you expect the trouble."
/Richard Siken: Seaside Improvisation/
~ törésteszt ~
A fenti idézet ihlette drabble. (Amúgy tessék Sikent olvasni! Mármint tizennyolc felett, mondjuk.)
Zárójelnek megfelelően ez is tizennyolcas. Bár sorok közötti az egész... hát, történet. Vannak a sorok, és ha félretolod őket, akár meg is láthatod, mi a franc van.
Kísérleti jellegű izé.
SLASH. (Hopp, ez innentől nem sorok közötti.)
Plusz ihletés volt még: Maggie Stiefvater The Dream Thieves c. regénye, és az eszméletlenül sok K-R fanfiction, ami mostanában szembejött velem. (Disclaimer vége.)
Úgy csókolsz, mintha sosem lenne elég, mintha neked nem kellene levegő, és azt várod, hogy higgyem el, amikor azt mondod, engem szeretni olyan, mint a feneketlen mélybe nézni.
Ajánlott zene: Angels & Airwaves - Surrender
~ törésteszt ~
Van valami
elviselhetetlenül szexi két kocsi karamboljában.
A fénytörésben.
A csattanásban.
Van az a
tizedmásodperc, ami még nem tragédia, ami még csak gyönyör.
Egyszer azt
mondtad, olyan engem szeretni, mint egy időzített bombát dédelgetni az öledben.
De tudod mit? A
robbanásban sem maga a robbanás a legrosszabb. A robbanás mindent elnyel, az a
csúnya, amit visszaköp a világra.
Egy árnyék
vagyunk a benzinkút falán.
Összegabalyodott
medvecukor.
Az utcai lámpa
reflektorának megunt sztárjai.
Te vagy az ész,
matekozd ki.
Mennyi gyönyör
jut nekünk
a tragédia előtt?
Azt mondtad,
belém szeretni olyan, mint beleöklelni a betonba.
De tudod mit?
Valamiért megteszed, valamiért élvezed, hogy az izmaid egyetlen célra feszülnek
meg. Van az a tizedmásodperc, amíg még nem fáj semmi, amíg csak a haragod süvít
abba a betonba.
A botrány
vagyunk. Nem az a fajta, ami címlapokra kerül, ami a buszmegállók szájára. A
csendes botrány vagyunk, egyik fülből a másikba suttogott. A sóhaj, a fejrázás,
azok a furcsa kis hangok, amiknek senki sem tudja a nevét, senki sem tudja,
hogy formálja a nyelvünk, de az undor színtiszta fröccsenései.
Te vagy a rend,
tisztázd le egy üres lapra.
Mennyi gyönyör jut
nekünk
a tragédia előtt?
Úgy csókolsz,
mintha sosem lenne elég, mintha neked nem kellene levegő, és azt várod, hogy
higgyem el, amikor azt mondod, engem szeretni olyan, mint a feneketlen mélybe
nézni.
De tudod mit? A
mélyben sem az ijeszt meg, hogy nem látod a végét. Hanem hogy egyszer csak
eléred a végét.
A párnába rágott
zihálás vagyunk.
A kattanó zár,
az elhúzott függöny.
Te vagy az
eminens, mondd fel szépen.
Mennyi gyönyör
jut nekünk
a tragédia
előtt?
Azt mondod,
engem szeretni olyan, mint a karambol.
De tudod mit? A
karambolban előbb a kerekek festenek kanyart az egyenesbe, előbb a lökhárítót
hajtogatjuk origamiba, előbb a szélvédő reped pókhálóba, előbb belevisítunk a
monotonba.
Csak aztán
halunk meg.
A szemed mögé
rejtett titok vagyunk.
Az asztal alatt összesúrlódó
farmerlábak.
A benzinbűzbe
fojtott gyors menetek.
Te vagy a
rejtvény, fejtsd meg.
Még nem elég a
gyönyör, ami megéri neked?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése