8. papírmadár

A következő történet afféle esettanulmányként is felfogható jelenlegi képességeimről. Komolyan, nincs olyan írásom, ami ennél jobban bemutatná, mik az erősségeim (már magamhoz képest), és mik a gyengeségeim.

Nem mintha olvasva majd a novellát, ez nem lenne kitalálható, de a gyengeség oszlop legtetején, rohadtul CapsLockkal szedve ott áll, hogy a VILÁGÉPÍTÉS. Öhm, ezért fogtam most lelkes sci-fi olvasásba, mert a science fictionnél jobban semelyik zsáner sem taníthatja meg az embert logikusan gondolkodni. Plusz, remélhetőleg elsajátítok a segítségével egy másfajta történetalkotási folyamatot, ahol az ötlettől nem ugrom rögtön ívekig és mondanivalókig és karakterekig, hanem hagyom magamnak végiggondolni azt a fránya ötletet, végigvezetve magamat azon a nagyon is fontos gondolatfolyamon, miszerint akkor miből mi következik. #önképzésscifivel

Önképzésem előtti novella olvasható tehát a tovább mögött, ami remélhetőleg egy év távlatából visszanézve majd olyan lesz, mint a fogyókúráknál azok az előtte fotók, amikre ránézve már meg se ismered magadat.

Ajánlott zene (vagyis playlist): https://soundcloud.com/randomfinny/sets/t-k-letes

Tökéletes világvége

Szabina és én nem a halállal versenyzünk, hanem egymással. A halál csak amolyan döntőbíró köztünk, akit előbb leint, az veszít. Egy fordított gyorsasági verseny az egész, ahol az nyer, aki később ér célba.

Az egyes pályán én, ex-bolti-kisegítő, ex-folyton-diétázó, ex-barátnő, ex-gyerek, ex-spánielgazda.

A kettes pályán Szabina, aki soha életében nem dolgozott, de diétázott, és nyilván egykor volt pasija meg szülei is. Spánielről nem tudok.

Sokfordulós verseny ez, ahol a „sok” minden lehet, csak „végtelenül sok” nem. (Egyszer mind meghalunk.) Az egyik forduló épp most zajlik. Ebben a pillanatban, ahogy a centiszalagot a derekam köré tekerem, és ebben a másik pillanatban, ahogy melltartóban és bugyiban a fürdőszobamérlegre állok.

Reggelente két számra bontom le magamat.

Ma 55 és 45.2 vagyok.

Megírom Szabinának.

Ő azt válaszolja: Ébren vagyok.

Aztán ezt: Várj, basszus, ezzel eljátszottam a szavahihetőségemet.

Majd: Pedig én magam vagyok a szavahihetőség. A példa kedvéért: nem voltam ébren.

Az üzidre keltem.

Asszem másnaposnak kéne lennem. Tudod, ha nem zabálnák vírusok a beleim.

Sokat ittam.

Nem csak most, másodikban is, anyu. Kiszöktem Misivel, és berúgtunk.

Biszex vagyok.

Buktam a biosz tanárnőmre is.

A telefonom belezizzen a sok pittyegésbe. Mielőtt végkimerülésben kimúlna, ezt írom: Befejezted?

Úgy, mint a szövegelést.

Úgy, mint a méredzkedést.

Úgy, mint ezt az élet nevű parádét, de akkora mázlim úgysincs. (És Szabina már úgyse válaszolna, ha lenne.)

Azt üzeni: 55. 44.9.

Mire én: Menj a picsába!

Ő: De, anyuuuuu!

Anyákról szólva, anyám egyszer elvitt balettozni. Aztán kiderült, hogy túl vaskosak a combjaim a profi tánchoz. (A sztriptízhez viszont kicsi a mellem, bár ezt nyolcévesen még senki sem tudhatta.) De emlékszem, ahogy az első és egyetlen órámon szenvedek a korlátba kapaszkodva; a lábfejem a térdemnél, a másik lábammal lábujjhegyen egyensúlyozok, és felemelkedem, majd vissza. Közben a bal karom össze-vissza remeg, ahogy magam mellett kinyújtva tartom. Pillanatokra vagyok tőle, hogy összeessek, de ekkor az oktató megáll mögöttem, és azt mondja: „Hajtsd magad a tökéletességig!” Ez a mondat megragadt bennem. Sokan nem tudják ugyanis, és ez az oktató talán mégis tudta, talán csak szerencsésen fogalmazott, de a tökéletesség egy határ. És könnyű túllépni.

Én a határomat 43 kilóra lőttem be, minden, ami ez alatt van, már halálos lehet. Szóval a feladat, Szabináé és az enyém, minél közelebb kerülni a határhoz anélkül, hogy keresztülugranánk rajta.

Persze, mindez csak tipp. Lehet, hogy a határ 43.5 vagy 44 vagy éppen 44.9, és Szabina az imént elérte a tökéletességet, mi pedig nem is tudunk róla.

Két évvel ezelőtt az emberiség is tippelt. Mondanom sem kell, nem jött be – nagy ügy. (Ezzel a lehetőséggel számolni kell, benne van a „tipp” definíciójában.)

RESERVED?

Babarózsaszín rúzst kenek a számra. Fél kézzel pötyögök vissza Szabinának.

11-kor. Ne késs, légyszi!

Cserkész becsszó. Ó, nem jó, nem voltam cserkész. Bocsi.

Becipzárazom a hátamon a ruhát, és fehér krepp-papírba csomagolva állok meg a tükör előtt. Valójában nem krepp az anyag, de úgy néz ki, és úgy is hangzik, mert zizeg, ahogy lépek. Pontosan passzol rám a szoknya, XS-méret, új-élet-méret, Lessie-után-méret, világvége-után-méret. Elbírok-vele-méret.

Szabina persze késik. Épp farkasszemet nézek egy koszos üveg mögötti Lessie-hirdetéssel („Legyen kevesebb kilókban, és több önbizalomban!”), amikor végre befut. Fekete topos, méregzöld bőrnadrágos, heavy metal látomásként suhan felém a pláza folyosóján. A tömeg kettényílna előtte, de nincsen tömeg, a haldoklás ugyanis megöli a vásárlókedvet. Mármint általában megöli, de én életcélomnak tekintem, hogy több legyek, mint egy „általában”. (Szabina csak boltkóros – kevésbé költői az érv.)

– Jó a kontrasztunk, angyal – bök Szabina előbb magára, majd rám.

– Anyu? Angyal? Ma „a” betűs napot tartasz?

– Persze, Ajna.

Azzal majdnem-puszit nyomunk egymás arcára. Hármat egymás után, mert ragaszkodunk a hagyományainkhoz. Ránk köszönthet a világvége fogyitabletták generálta bélvírus útján, a hagyomány, az örök. (A hagyománynak ez van benne a definíciójában.)

Ezekben az időkben, persze, nem kevés kitartás kell ahhoz, hogy az ember úgy igazán belekapaszkodjon a régi életébe. Vagy éppen kétségbeesettség, ez már nézőpont kérdése. A legtöbben biztonságos lakásokba húzódnak a minden fronton terjedő vírus elől, értsd: üvegfalú dobozokba zárják magukat. Steril csomagolásban szállítják hozzájuk az ételt steril kesztyűs fickók, értsd: úgy esznek, mintha kevesebb körültekintéssel abba bele lehetne halni. (Ez mondjuk, igaz is.) Egyáltalán nem mozdulnak ki, értsd: számukra a külvilág az üvegeket leszámítva kizárólag a tévéik képernyőjén létezik.

Nem csoda, hogy a bolt is üres, amikor belépünk. A trükk az, hogy ezt nem szabad észrevenni.

A trükk az, hogy úgy kell tenni, amikor a kezedbe fogod a kék, alul tüll szoknyát, mintha más, féltékeny vásárlók elől happonálnád el.

A trükk az, hogy úgy kell nézned arra a szoknyára, mintha akkor először látnád, mintha nem tavalyelőtti modell lenne.

A trükk az, hogy rajtad kívül senki se tudja meg, hogy mindez trükk.

Magamon érzem a két kamerát, ahogy a kék szoknyát végül leakasztom a fogásáról. Annyiszor csináltam már ugyanezt, hogy pontosan tudom, merre kell fordulnom, hogy a kamera a legjobb szögben vegyen.

Szabina közben egy ribizli piros, ceruzaszabású aljról csicsereg. Amikor kikéri a véleményemet, hogy felpróbálja-e, én nagyvonalúan legyintek. Ezt a legyintést legalább ezren figyelik a tévéjükben.

Amint Szabina eltűnik a próbafülke függönye mögött, én lerántok egy M-es felsőt is. Az M többé nem közepest jelent. Ha az emberek szervezete fokozatosan alkalmatlan lesz az emésztésre, az hajlamos leredukálni az átlagtestsúlyt. A fogalmak átalakulnak. Az M most már méretes. A mozdulat, amivel magam után lobogtatom egészen a próbafülkékig, egy másik M, mint melodrámai.

Előbb a kék szoknyát próbálom, ezzel is fokozom a feszültséget. A nézők nem szép lányokat akarnak látni, ha láthatják szép lányok (érzelmi) pusztulását is. Amíg a tüllt igazgatom a kinti tükör előtt, ők találgathatják, mi lesz a reakcióm az M-es ruhára.

Megsemmisülten meredek majd a tükörképemre, arcomon a világ enyészetének tudatával?

Elveszek az anyagban, és éppen ez az elveszettség lesz a szememben is?

Számot vetek a történések értelmetlenségével, ahogy ráébredek, hogy még M-ként is lehetne valaki gyönyörű?

Érzem a képernyőkre tapadó várakozást.

Felveszem a felsőt. Újból kilépek a próbafülkéből.

Szabina a ceruzaszoknyájában és egy szál, fekete csipkés melltartóban tipeg végig az akasztók mentén, hogy blúzt keressen magának. Akkor se figyel rá senki. Ezúttal én vagyok a középpontban, én és az utálatos M-es felső.

A fülkében kerültem a tekintetemmel a tükröt, így most mikor megállok egy előtt, elemi erővel ér a látvány. Az első gondolatom nem a világ enyészete, nem az elveszettség, nem az irónia, hogy milyen kis különbségért dobtuk oda az életünket. Az első gondolatom az, hogy mennyire vékony vagyok. A felső, ami valamilyen selymes pamutból készült, lötyög a vállamnál, és ez sokkal élesebbnek mutatja a kulcscsontomat, mint azt egy rám illő darab tenné. Valahogy a csuklóm is keskenyebb, és a redők alatt mintha behorpadna a hasam. Vékonyabbnak érzem magam, mint eddig bármikor, mint eddig bármilyen reggeli méredzkedéstől.

Tudom, hogy az elégedettség kiül az arcomra.

Nézem a tükörképemet, mindezt az 55-45.2-t, mindezzel a kamerák által elkapott őszinteséggel, és ebben a pillanatban sokkal csupaszabb vagyok, mint Szabina a melltartójában.

Nem akarok hozzászokni a látványhoz, úgyhogy az M-es felsőt a RESERVED-ben hagyom. A kék, alul tüll szoknyát viszem magammal. A mutatóujjamon egyensúlyozom a fogast, nem terítem a ruhát a karomra, mert nem akarom a tüllt összegyűrni.

Hazafelé menet találkozom néhány emberrel. Szúrós pillantások, fáradt mosolyok cserélnek gazdát. Ha más nem, az, hogy nem füttyentenek rám, még csak nem is fordul utánam senki sem, emlékeztet arra, mennyi minden megváltozott. Aztán persze, ott van az is, hogy olyan, mintha csak az árnyékaink sétálnának az utcákon. Formák, kikapart tartalommal, kabátok bélés nélkül.

Egy ideig klassz dalok születtek a jelenségről, pontosan ezek köré a kifejezések köré, árnyékok és formák. Aztán a klassz dalokat felváltották az okés, de azért táncolható számok, majd ezeket a feldolgozások, végül tényleg csak ugyanaz megint és megint. A téma olyan volt akár a rágó, előbb-utóbb elvesztette az ízét. Mondjuk, ha belegondolunk, minden téma ilyen, még a szerelem is. A szövegírók kizárólag azért írnak róla olyan fáradhatatlanul, mert elhiszik, hogy nincs nála jobb/hatalmasabb/erősebb/nagyszerűbb/... dolog a világon. (Sok illúzióban hiszünk, ez se kínosabb a többinél.) Én-életem-pasija ugyan nem zenélt, de vallásos imádattal töltötte le illegálisan a legújabb albumokat. Én-életem-pasijának beleit felzabálta a vírus, szóval tessék, a bizonyíték, hogy a bélvírus például erősebb a szerelemnél.

Ahogy az emberek kihaltak az utcákról, úgy haltak ki az otthonaikból is. Az erkélyes paneleket, a külvárosi kiskerítéses házakat felváltották a biztonságos lakások, ezek a kórház-fehér, egyszemélyes LEGO-tömbök, a mesterséges szellőztetőrendszereikkel, a dupla-golyóálló-ablakaikkal, a kutyaajtóikkal, amelyeken át a steril-ebédek érkeznek, és legfőképpen a hatalmas tévéikkel, ahol a futó valóságshow maga a valóság. (A valóság pedig az a túlélőműsor, amit senki nem él túl.) Mindenkire jutott egy biztonságos lakás. Vagyis minden egészségesre, és ebből kevesebb akadt, mint azt gondolnánk. Hogy mi történt az igazi otthonaikkal? Tárva-nyitva állnak a kint maradtak számára. Múlt hónapban egy hétig laktam egy kétszintes villában, aminek olyan ablakai voltak, hogy napfényre sötétedtek, és olyan kocsibeállója, ami forgott, hogy ne kelljen tolatni. Azelőtt egy olyan lakásba költöztem be, ahol a galérián nem a háló volt, csak egy hatalmas fürdőkád. Most egy hotelben élek, szokatlanul hosszú ideje, de az élmény, hogy enyém az egész hely, sokadszorra is lenyűgöző.

Belépek a forgóajtón, átszelem az előcsarnokot, és a cipősarkam kopogva hasít a csendbe. Még a leheletem is visszhangzik a falak közt. Itt is vannak kamerák – a biztonságiakat cserélték ki hagyományosokra –, egy a porta felett, kettő az étterembe vezető folyosón, és még egy a liftben. Utóbbit kerülöm épp a tekintetemmel, nem szabad belenézni, ez a legfontosabb szabály. Az emberek kínosan érzik magukat attól, ha kukkoláson kapják őket. Ahogy a nagyrészük utálná, ha egy színházi előadáson felhívnák őket a színpadra, úgy azt is utálják, ha emlékeztetik őket rá, hogy tudjuk, hogy néznek. Meglenne hozzá a szabadságom, hogy ne tegyek a kedvükre, Szúrós Pillantások és Keserű Mosolyok nyilván így csinálják, de én úgy vagyok vele: minek haldokoljak évekig, ha még közönségem sincs hozzá?

A világvége után a napok ugyan elvesztik a jelentőségüket, én mégis ragaszkodom hozzá, hogy ma vasárnap van. Divatbemutatót tartanak, persze, hogy vasárnap van – ilyenkor imádjuk a tervezői ruhákat.

A helyszín a Szabadság híd, mert szuperretró; az éles szögek és az estélyik lekerekített formái közti kontraszt miatt; a végigömlő fények miatt; mert haldoklunk, és ki nem tesz rá magasról, hol rendezünk cirkuszt magunknak. Egyszerre négy riporter magyarázatát hallom, és egyikük tényleg a „szuperretró” kifejezést használja. (Amúgy amikor azt mondom, „riporterek”, úgy értem, „nem elég érdekes emberek ahhoz, hogy a saját életük legyen a műsor”.)

Csak egy riporter közvetíti a pesti oldalon kibontakozó balhét, ahogy tiltakozók igyekeznek leszakítani a hídról az egyik szponzori plakátot. A Lessie-ét, nem is kérdés. Pedig biztos vagyok benne, hogy pusztán annyit írtak rá, Lessie. Talán pont ez a baj. A tiltakozók hiányolják a feliratokat. „Bocs, hogy kinyírtam anyád.” „Bocs, hogy pocsék az igazságszolgáltatás, és rég halálra kerestük magunkat a halálotokon, mire lezárult volna akár egy per is ellenünk.” „És tényleg bocsi a világvége miatt.” Akárhogy is, a jelenség elég mindennapos ahhoz, hogy senki ne fáradjon azzal, hogy megkérdezze tőlük, valóban ez bántja-e őket.

A riporterek egyike is inkább engem próbál megállítani. Én azonban elutasító mosollyal, lila, selyem estélyibe bújtatott „Nem Nyilatkozom”-ként suhanok tovább. (Amúgy amikor azt mondom, „suhanok”, azt úgy is értem, hogy suhanok, mert Szabinával ellentétben nekem nem okoz gondot, hogy két számmal nagyobb magas sarkúban járjak.)

Mielőtt a backstage-be érnék (amikor azt mondom, „backstage”, azt az alacsony költségvetés kontextusában értem, és egy sátrat jelent a budai hídfőnél, „backstage” felirattal; amikor pedig azt mondom „sátor”, úgy értem, „póznák közé kifeszített függönyök”), valaki mégis megtorpanásra késztet. A selyem a fékezésnél a bokámnak csapódik.

Nem riporter szólít meg, hanem egy állvány, rajta egy körképernyő, benne egy férfi, akinek az arcát mindenki plusz Isten ismeri.

Az arc azt kérdezi: – Chanel?

– Clair de Lune. Ha parfümre tippelt. Ajna, ha névre. Továbbmegyek, ha tervezőre.

Az arc alján a pixelekből mosoly áll össze. – Maradjon, Ajna. Kérem.

Ő maga nem mutatkozik be, mindenki plusz Isten feleslegesnek tartaná.

– Maga Szabó Tódor. – Mindenki plusz Isten mínusz ez a riporter feleslegesnek tartaná ezt a kijelentést is. A riporter azért közelebb jön hozzánk. – Szabó úr... mármint Tódor, örülök, hogy meg tudott... öhm... jelenni, még ha csak ilyen... öhm... formában is.

Túl látványosan forgatom a szemem ahhoz, hogy legalább egy kamera ne kapja el. A riporter mindenesetre nem látja. Tódornak pedig nem áll érdekében, hogy magára haragítsa a médiát, tehát úgy dönt, hogy ő sem látta.

– Igen, köszönöm – válaszolja. – Épp egy problémán dolgozom, illetve mondhatjuk, hogy a problémán – magyarázza.

A riporter lecsap a szóra. – A problémán? Úgy érti, hogy... öhm... a vírus megoldásán?

Az égnek emelem a tekintetemet. (A néma, de cinikus kommentár vagyok ehhez a párbeszédhez. Nem tudom elérni, hogy a biztonságos lakásokban kuksolóknak ne kelljen hallgatniuk, de enyhítek a fájdalmaikon.)

Tódor röviden nevet. Nem úgy, ahogy az ember vicceken szokott, hanem úgy, ahogy az ostobaságon. Azt hiszem, a riporter fülét elkerüli ez a különbség, mert csupán bárgyún mosolyog.

Tódor azt mondja a kamera másik oldalán: – Nem, azt a nálam hozzáértőbbekre bízom. Én arra fogok rájönni, hogyan hagyhatnánk el a biztonságos lakásokat anélkül, hogy valóban el kellene hagynunk őket. A szerkezet – itt az állványára mutat, mintha valami impozáns dolog lenne, de tényleg csak egy állvány, és ijesztően sivár a selyem estélyim mellett – már képes a mozgásra, lehetővé teszi a kétoldali kommunikációt. Jelenleg a szagérzékelést tesztelem.

Itt megszólalok. – Clair de Lune.

Tódor kénytelen elharapni a válaszát, mert a riporter újabb kérdést szegez neki. Az állványról beszélnek, aztán másról, de látom a riporteren, hogy nem érti.

Fordíthatnék neki. Elárulhatnám, hogy Ó-Szabó-Tódor azért nem az ellenszeren dolgozik, mert rajongásra vágyik. Elárulhatnám, hogy Biztonságos-Lakások-Ó-Nagy-Tervezője tudja, hogy aki az ellenszert megtalálja, az gyűlöletet kap majd, bonbonok helyett szembeköpéseket, köszönömök helyett „Miért nem előbb?”-eket. Magyarok-Ó-Dicsősége ezúttal valóban közellenség lenne, nem úgy, mint amikor ötlépcsős orvosi vizsgálatnak vetette alá minden vevőjét, mert ezúttal, kényelmetlen módon az ellenségei nem halnának meg. Elárulhatnám Ó-Imádjatokat, de nem ér annyit az egész. Megfordulok hát, és teszek rájuk.

Továbbsétálok (vagyis hogy suhanok) a backstage felé, de aztán egyszer csak bentről Szabina ront elém. Ezúttal barackszín látomásnak öltözött. A fodrász nem lehetett nagy kedvelője ennek a látomásnak, ugyanis Szabina haját bonyolult, és ami a rosszabb, feltűnő oldalfonatba faragta. Szabina is erről gesztikulál, és az orrom alá dugja a betonkeménységű kreációt. (Amikor azt mondom, „betonkeménységű”, úgy értem, hogy egy hurrikán Szabinát simán elfújná, de a haját itt hagyná.)

– Most nézd meg! – panaszolja. – Nézd meg. Basszus, nem igaz. Ki a franc fogja a ruhát nézni, ha ez van a fejemen? Milyen színű az estélyim? Nem tudjuk, és nem is érdekel minket, mert basszus, de jó a frizurád. Hát, nézd meg! Istenkém.

Nincs nálam mobil, úgyhogy most a szemöldököm kérdezi. Befejezted?

– Hogy befejeztem-e? A karrieremet? Mert azt frankón be. Ki hívna ezek után egy bemutatóra is?

– Hajszobrászok?

– Fúj. És csesszed meg!

Észbe kapok – épp cserbenhagyom a közönségemet. A nézők nem cinizmust akarnak látni, ha láthatnak drámát is.

Egyet tehetek, beszállok: – Olyan szép a hajad! Én attól félek, az enyém már soha nem fog így kinézni. – A hangom megremeg, csak egy egészen picikét, nem akarom túljátszani. Szabina és a fonata kíváncsian bámulnak rám. – Ma reggel a hajkefémbe beleakadt egy tincs. Egy teljes tincs. Azt hiszem... én igazán azt hiszem, hogy hullik a hajam.

Szabina kapcsol. – Ó, édesem, biztosan nem! Lehet, hogy rossz sampont használsz. Tudod mit, holnap elmegyünk együtt és veszünk újat! Olyat, amilyen az enyém, és nem lesz semmi baj.

Szipogva bólintok. Szabina és a fonat pedig átkarolják vállamat, és bevezetnek a sátorba.

... Függöny le.

A Szabadság híd túl hosszú ahhoz, hogy végigvonuljunk rajta, a felénél kell megfordulni. És pontosan a jobb szélső villamossín mentén kell lépkedni, hogy a használaton kívüli vezetékről lelógatott kamera megfelelő távolságból követhessen. Nem szabad törődni a szemedbe tűző reflektorokkal, vagy azzal, hogy majd’ megfagysz, vagy hogy a járdára felállított székek a nézők minden mozdulatára nyikorognak. Te vonulásra programozott próbababa vagy, ezek közül semmi sem zavar téged.

Kevés a modell, kétszer kell átöltöznöm. Lila selyemből bordó selyembe, bordó selyemből smaragd selyembe. A legutolsó estélyimen öv húzza a derekamat, és olyan szoros, hogy alig kapok levegőt. (A próbababáknak amúgy sem kell levegő, szóval semmi baj.) Szabina minden alkalommal előttem mutatja be a ruháját. Váltogatja, éppen hogyan megy. Mérges próbababa, aztán arrogáns próbababa, aztán... Összeesik.

Először azt hiszem, csak megbotlott. (Igazi Hamupipőke, sose tudott olyan cipőben járni, ami nem az ő mérete.) De nem áll fel. Ekkor azt hiszem, hogy csak hisztizik. Minden kamera rászegeződik, mondania kellene valamit, vagy legalábbis sírnia. (Szabinaként mindkettőt egyszerre.) De semmit se csinál. Ekkor jövök rá.

Két riporter között csusszanok át (jó, ezúttal tényleg nem suhanok), hogy lássam. Szabina ájultan fekszik centipontosan két sín között, és lehetne az egész színjáték, de az estélyije bugyiig felcsúszott, és nem gyantázott – ez a valóság. Valaki a pulzusát méri, és a fejét rázza. Másvalaki az óráján számolja a másodperceket. Még egy valaki vízért kiabál, a „Vizet, vizet!”-et színezi egy „A kibaszott Duna felett vagyunk, nehogy már!”-ral is. És van még-még egy valaki, akit pont nem érdekel, hogy Szabina épp haldoklik, mert előbbi valakinek magyaráz az iható és ihatatlan vizek közti különbségről.

Nekem remeg a lábam.

Nekem muszáj lenne befognom a fülemet, hogy ne a riportert halljam, aki arról szövegel mellettem, hogy ilyen alacsony súlynál mennyire lelassulhat a szívverés, és hogy egyszer csak meg is állhat.

Nekem csinálnom kellene valamit, bármi kameraképesebbet annál, mint hogy szolidan levegőért kapkodom.

Tudom, mire illene gondolnom a halott, legjobb barátnőmmel a lábam előtt. A világ enyészetére, ami minden szépet magával ránt, meg az elveszettségre, meg az elmúlás értelmetlenségére. De minimum Szabinára. Ehelyett a versenyre gondolok. És körbenézek, bele többtucat kamera piros fényébe, bele a szenzációba, amit Szabina összeesése jelent. A felismerés, hogy valakiképp mégiscsak vesztettem, expressz vonatok sebességével rohan belém.

A nézők nem szép lányokat akarnak látni, ha láthatják szép lányok pusztulását is.

Nem az a pillanat a lényeg, amikor megtorpansz a határnál, arra senki nem emlékszik. Egyáltalán nem a még-túlélhető-súly a tökéletesség, az pont egy tizeddel rosszabb, mint a tökéletesség. A magasugrásnál is maga az ugrás a fontos, minden versenynél a célvonal, minden csóknál a csók, nem az, ami ezek előtt van. A tökéletesség nem az előtte, nem az utána, hanem tényleg maga a határ, az ahogy. Milyen magas az ugrás, hogyan érsz célba, hogyan csókolsz? Hogyan halsz meg.

Tervezői estélyiben szívrohamot kapni a híd közepén egy divatbemutató fináléjában... Sajnos tapsot érdemlően tökéletes.