11. papírmadár

Kis háttértörténet a novelláról (amit szintén nem most írtam, de amíg nincs kész a szakdolgozatom, képtelen vagyok bűntudat nélkül írni, szóval ez van): egyszer az egyik író(palánta), akinek a blogját sok éve követem, a következő észrevételt kapta a regényére/forgatókönyvére (már nem emlékszem, melyikre a kettő közül): "Miért kell mindennek, amit írsz egy olyan rejtvénynek lennie, amit csak te tudsz megfejteni?" Bevallom, magamra ismertem ebben az észrevételben pár hete, amikor újból szembetaláltam magam vele. 

Talán a leggyakoribb kritika, amit megkapok egy-egy történetemmel kapcsolatban (a túl sok "és"-t használsznál és a túl sok szereplőd vannál is gyakrabban), az ez: "Nem értem." Ami egy baromi hasznos visszajelzés. Nem hangzik annak, de az, főleg mert ismerem már a képességeimet és írós hülyeségeimet annyira, hogy általában pontosan tudom, miért nem érthető az, amit írtam. Néha a koncepció túl meredek és elvont ahhoz, hogy igazán élvezhető és érthető sztori kerekedjen ki belőle (ilyenkor túl sok mindent nem lehet tenni, maximum megfogadni, hogy legközelebb ügyesebben kísérletezem majd), néha túl sok metaforát pakoltam egy szövegbe és kioltják egymást, néha a karakter hangját túl szélsőségesre írom, néha túl sokszor akarok az olvasóra kacsintgatni, anélkül, hogy előbb elmondanám neki, hogy hé, itt egy arc, rajta két szem, előfordulhat, hogy szuggesztíven pislog majd rád, néha egyszerűen ügyetlenül írom meg az adott gondolatot. A "Miért kell mindennek, amit írsz egy olyan rejtvénynek lennie, amit csak te tudsz megfejteni?" már kicsit mélyebb ennél. Rávilágít arra, hogy nem történetszintű probléma ez nálam (se), hanem bizony ez a fajta "okoskodás" minden írásomra jellemző. 

Igyekszem fejlődni ebben. 

Alapvetően szeretek kísérletezgetni, megnézni, meddig bonthatom fel egy történet struktúráját úgy, hogy újra, máshogy összerakva, vagy a darabokat legalább egy kupacban hagyva még mindig egy történetet kapjak. Azt hiszem, ez ennél a blognál sehol sem feltűnőbb, elvégre ide kerülnek a legfurább történeteim. (A Shiver fanficem felett még a merengőn is vakarták az adminok a fejüket egy szolid "Ez így mi?"-vel.) Ezt a kísérletezőkedvet, félek, nem egyhamar fogom elveszíteni (a cél az lenne, hogy megtartsam a rejtvényt, de az olyan legyen, hogy más is értse), de tényleg próbálok majd nemcsak a rejtvényre gondolni, hanem arra is, hogy hát, amúgy érthetőnek és élvezhetőnek is kell lennie annak, amit összehordok. Mert hát ugye mi értelme egy rejtvénynek, ha az olvasó még addig se jut el, hogy az újságot a kezébe vegye?

Mindezt előrevetítve, a tovább mögött egy olyan történet található, amire az egyetlen kritika, amit kaptam, a szokásos "Nem értem." volt (oké, nem, ennél azért hosszabb volt a kritika, a lényeg mégis ez), no, meg jött nagy adag udvarias hallgatás is. Itt alapvetően a koncepció a problémás (ezt még mindig szeretem), szóval bár próbáltam kezdeni vele valamit, egy kukába hajításon/kitaszításon a nagyvilágba egy blogon, ami épp az írói fejlődésemet, vagy mit, kellene hogy megmutassa, más lehetőségem nem maradt. És mégis csak szebb hely ez egy történetnek, mint a kuka, nem?

Azért jó olvasást...?

Túlélési tippek egy trójai falónak

„[…] a rézküszöbön jön szembe naponta

Éjszaka és Nappal, s egymás közelébe hogy érnek,

egymást üdvözlik, de az egyik jön ki az ajtón,

megy be a másik, nincs együtt soha otthon a kettő,

mert ha az egyik házon kívül járja a földet,

bennmarad és ott vár idejére a házban a másik,

míg a sor aztán rákerül és útjára elindul […].”

Hésziodosz: Istenek születése (fordította: Trencsényi-Waldapfel Imre)

Kedves Merle!

Felesleges belemennünk abba, mennyire veszélyes vállalkozást fontolgatsz, hogy mit kockáztatsz, vagy hogy mennyire nem üdvös végkimenetel lenne az Éószba száműzetned magadat, ahogy nem kell átfutnunk újra a titoktartási passzusunkon sem, ugyanakkor mielőtt elkezdenénk ezt az egészet, nem árt hangsúlyoznom a legfontosabb szabályokat; hogy többet kell tenned, mint egyszerű színészkedés, hogy nem csak arról van szó, hogy eladod a peremen fekvő, apró félszobádat, nevezzük otthonnak, és helyette veszek neked egy-egy valódi otthont a központokban, nem csak egy új nevet hamisítasz az irataidba és begaloppozol azzal az új életedbe, nem, teljes mértékben ki kell fordítanod magadat, illetve mindazt, aki eddig voltál.

Remélem, felkészültél.

Üdvözlettel:

Sinón

*~* ἕως *~*

Kedves Merle!

Az első lépés a megfigyelés, rég száműzött vagy, ha azt hiszed, a sztereotípiákra építkezve bármeddig is eljutsz; hidd el, nem te vagy az első, aki azzal próbálkozik, hogy megjátssza az ingadozást, és gyerünk, tippeld meg, hányaknak sikerült, hányak nem égnek az Éósz fel-lemenő napjának tűzében; semmire nem mész, ha azzal hitegeted magad, hogy tudod, mit csinálsz, és anélkül, hogy megállnál és elgondolkoznál rajta, hogy hé, de mit is csinálok, beleveted magad az ál-ingadozó életedbe, csak mert szánalmasnak találod a peremet és mert dúl ott a túlnépesedés és a bűnözés és miegymás, és megértem, hogy rögtön ugrani akarsz, bele az új énedbe, de nem ez a módja ennek, szánj rá pár napot és hetet és akármennyi időt, amennyit kell, húzd meg magad addig, és csak figyelj. Az jó kezdet volt, hogy hozzám fordultál segítségért.

Gyere el Hémerába, feküdj ki a legnagyobb zöld térre, amit csak találsz, érezd a bőrödön a napsütést, pattanj fel, fuss addig, amíg a lábad görcsölni nem kezd, sikíts a napkorongba a napimádókkal, úgy sikíts, ahogy a torkodon kifér, ne mutatkozz be senkinek, ne barátkozz, ne játssz, csak olvadj be, vállalj egy kihívást, írd rá egy papírra és jelképül hajítsd le az Apothetairól, szerezz verset, köss egy jó üzletet, szeld át egész Hémerát, legyen bármi is az a kihívás, de addig ne nyugodj, amíg nem teljesíted, és mindeközben ne feledd nyitva tartani a szemed, nézd az ingadozókat, ahogy sütkéreznek a melegben, ahogy ordítanak az égbe, ahogy rohannak cél nélkül, ahogy nem pihennek, nem nyugszanak, nem alszanak. Te is csak titokban pihenj, válj láthatatlanná, és le ne bukj még azelőtt, hogy egyáltalán a játék elkezdődött volna. De ha igazán elfáradnál, bérelj egy hórát, és kelj át az Éószon, aludj és töltődj fel Nüxben, süss le a szemed, amikor ott jársz, lassan lépkedj és keveset haladj, pihenj le egy utcai nyugvóhelyen, ha úgy tetszik, szürcsölj forró mézbort, vegyél részt a szertartásokon és „boríts (metaforikus) fátylat minden problémára”, ha maga alá temetne a bánat, a csüggedtség vagy a félelem, állj meg és végy egy mély lélegzetet, álmodj csillagokat az égre, ülj a végtelen sötétségben az ingadozókkal és mesélj róluk, hallgasd meg az ő álmaikat is, és ha a fáradtságtól közben lecsukódik a szemed, hagyd, hadd csukódjon le.

Menj és tapasztalj, és ne vedd készpénznek, amit eddig hallottál vagy hittél az ingadozókról, mert az Éósz mentén élni más, mint átadni magad az örök nappalnak és aztán az örök éjszakának, és aztán az örök nappalnak, és aztán az örök éjszakának, és aztán, és aztán, más, mint a peremről az Éószban időről időre lebukó és felkelő napot nézni, és csak órákat fent lenni egyszerre, és aztán csak órákat aludni, és csak órákat dolgozni és csak órákat szórakozni és csak órákat pihenni. Ha ingadozót akarsz játszani, meg kell értened, mit jelent a te számításaid szerint napokat, heteket, hónapokat egyhuzamban ébren tölteni, és napokat, heteket meg hónapokat átaludni vagy az álmaid peremén egyensúlyozni, nem elég, Merle, ha mosolyogsz és ugrálva lépkedsz, ha Hémerában vagy, és kicsit többet maradsz otthon és fáradtan sóhajtasz, ha Nüxben. Hazudj, igen, de hazudj teljes lényeddel, hazudj akkor is, ha senki nem figyel. Várom a beszámolóidat.

Üdvözöllek:

Sinón

*~* ἡμέρα *~*

Kedves Merle én jó öreg Merlém nem mintha tudnám valójában öreg vagy-e és életed alkonyán kívántad-e meg az ingadozók életét vagy a vakmerőséged a fiatalságodból fakad nem mintha számítana mert a hazudságod és az utad ugyanaz mindenhogyan talán csak az út hossza különböző de igen hagyjuk is köszönöm a beszámolódat a megfigyeléseidről szép munka szebb mint vártam de ugye aki nem ingadozó annál sose tudhatod mire képes ezért is írok hogy elmondjam szép munka igen ezen már túlvagyunk és hogy megírjam azt is érzem hamarosan útra kelek Nüxbe ne aggódj egy percig se onnan is tartani fogom a kapcsolatot veled de szólok szólok így jó előre hogy a leveleim lassulni fognak és talán információban és segítségben is kevésbé bővelkednek majd és aggódni fogok érted és meglehet félni és talán az álmaimat is a sorok közé szövöm majd őrizd őket a titoktartási passzusunk részeként segítőd és barátod Sinón.

*~*Ωραι*~*

Merle.

Álmodtam rólad korábban.

Kérlek, hogy légy türelemmel.

Azt álmodtam, hogy aggódsz.

Folyton mozgó pont voltál a csukott szemhéjam vásznán.

Kérlek. Állj. Meg.

Csak egy pillanatra.

Csak míg összeszedem magam.

Sinón.

*~*Νύξ*~*

Nehezek a lépteim és nincsen nyugtom.

Látlak téged, a pontot, haladsz

haladsz,

szüntelenül.

És látom az Éószt, ahogy a hórával átkelünk rajta. Látom, ahogy rövidülnek a nappalok. Sebesebben követi egymást az alkony. És a hajnal.

És a hóra ekkor magához ölel. És nem látom. Azt, ahol egybeér a hajnal és az alkony. Ahol pillanatról pillanatra váltják egymást. Áthaladunk rajta. De nem látom.

Csak érzem.

Megrémít. Hogy álmaimban téged is odaképzellek.

Mert haladsz,

haladsz,

haladsz az Éósz magja felé.

És ugyanúgy égni fogsz a fel-lemenő nap fényében, mint a korábban próbálkozók.

Öngyilkos küldetés a miénk.

Pont, mint az előzőek.

Érzem.

Itt, Nüxben, csak ezt érzem.

*~*αποθεταἰ*~*

Drága Merle!

Elnézésedet kell kérnem, ha megijesztettelek a legutóbbi leveleimmel, noha a félelemérzet számodra, úgy tudom legalábbis, nem ismeretlen érzés, de nem is temet maga alá – kellemes lehet –, mint engem Nüxben, ahol, ha elér, olyan, akár egy dunyha, amely túl nehéz, hogy felemeld és kibújj alóla. Remélem tehát, túltetted magad az ijedelmen, mert fontos dolgok várnak ránk, figyelj.

Amint visszatértem Hémerába, az első utam az Apothetaihoz vezetett, képzelj el, arc nélkül, nem nélkül, alak nélkül nehéz, tudom, titoktartási passzus meg minden, de játsszuk azt, hogy el tudsz képzelni, szóval ott vagyok a hegy legtetején, a ragyogó napfényben, többtucatnyi ingadozóval együtt, és egy papírdarabra ezt írom: találok lakást Merlének. Szóval így állunk jelenleg, ez a kihívásom, és addig nem nyugszom, amíg nem teljesítem, tudod, hogy működik ez. Mellékelem a javaslataimat, egyelőre csak a hémerai piacra nézve.

Üdvözöllek:

Sinón

*~*ημέρα*~*

Drága Merle!

Nem adjuk fel, persze, hogy nem adjuk fel, hogy is kérdezhetsz ilyet, nem is, hogy juthat ilyen egyáltalán eszedbe, ragaszkodom hozzá, hogy látogass el ismét az Apothetaihoz, igen, indulj, amint a levelem végére értél, azonnal, gyalogolj fel egészen a tetejéig, állj meg ott a csúcson, a hegy csipkéi között, és nézz le, tekintsd át egész Hémerát, aztán engedd, hogy a tekinteted az Éósz felé vándoroljon, keresd meg a peremet és a környéket, ahonnan származol, és töltsd meg a szívedet elszántsággal, nézz tovább, és nézd az örvénylő napot az Éosz magjában, árasszon el félelem egy pillanatra, de csak egy pillanatra, aztán gyűrd le és meríts belőle bátorságot, és ha mindez megvan, fogj egy papírlapot és írd erre te is: találok lakást. Most szorítsd a markodba a kihívást és hajítsd a mélybe, adj esélyt arra, hogy valóra váljon, amit akarsz, adj motivációt magadnak arra, hogy te magad váltsd valóra.

Üdvözöllek:

Sinón

*~*ευκαιρία*~*

Merle!

Kikérem magamnak, hogy válogatós lennék, nem lep meg, hogy neked mind megfelel, és az sem, hogy mindegy, Sinón, csak válassz egyet, mert a peremen a ház az ház, örülsz, hogy van, és neked is jut belőle egy félszobácska, de nekem van ízlésem, és ami a fontosabb, a te javadat nézem, és a legjobbat akarom neked, ebbe beleértve a legjobb hémerai és nüxi otthonokat is, még a feltételezés is sértő, hogy az időt húznám, lépjünk is tovább. A nagyobbacska otthonok kedvemre válóbbak, de azokhoz, úgy vélem, társra lenne szükséged, normális esetben ez egy veled azonos ütemű ingadozásban lévő, másik ingadozót jelent, de ugyebár a te eseted nem normális, ezen a ponton önmagunkat áltatnánk, ha azt hinnénk, át tudsz ejteni valakit, akivel együtt élsz, de talán majd egyszer, majd egyszer, drága Merlém. Addig is keresünk tovább, ezt is kell tennünk, emlékezz a kihívásainkra.

Üdvözöllek:

Sinón.

*~*γιατί*~*

Drága Merle!

Azt kérdezed, miért, és a választ őszintén nem tudom. Miért van az, hogy a te számításaid szerint hetek telnek el, amíg ingadozom, és költöznöm kell Hémerából Nüxbe vagy épp fordítva, ide vissza, miközben mások pár naponta keresik fel a hórákat és kelnek át az Éoszon, és megint mások miért ingadoznak csak hónapok múltán, azt kérted, miért alakult ki, honnan az érzékenység a nappal és az éjszaka ily’ éles elválására és honnan a hiánya, de fogalmam sincs, azt kérded, meddig lehet ingadozás nélkül Hémerában élni és meddig Nüxben, hogy hiábavaló-e a vállalkozásunk, mert ha nem is lepleződsz le, talán nem is bírod majd az itteni életet, és talán nem csak parancsolják, hogy a nem ingadozóknak a peremen kell maradniuk, talán gondoskodás van a parancs mögött, de nem tudom, így van-e, nem bízom benne, sosem tettem, ezért is csinálom, amit csinálok, te ezért is írtál nekem, Merle, és én ezért válaszoltam neked, de nem lehetek benne biztos, hogy mi lesz az után, hogy sikeresen beilleszkedsz és elég jól hazudsz, mert nem volt még rá példa, tizenegy kísérlet és mind éoszi száműzetéssel végződött; tessék, kimondtam.

Sinón

*~*ξανά*~*

Hémerában egyszerű megfeledkezni arról, mi is a bűntudat, a lélegzésnél is egyszerűbb nem behunyni a szemed, és nem látni ott, a szemhéjad mögötti sötétségben, ahogy égnek, könnyű, a selyemnél is könnyebb elfelejteni, hogy az Éosz és a fel-lemenő nap egyáltalán létezik, a gondolat talán megszületik, de már ki is csusszan a fejedből. Ha itt vagyok, nem gondolok arra a tizenegyre, tudod, az elején Nüxben se kísértettek, részt vettem a szertartásokon és „fátylat borítottam” rájuk, és azzal vége volt, hazamentem, aludtam, és álmodtam, lángoló szellemek helyett csillagokról. Annak az időnek az emlékei megkoptak, többé nem tudom, milyen nem látni őket a nüxi éjszakában – mintha régen az én szemem előtt is fátyol lett volna, és azt most elvették volna tőlem –, azon kapom magam, hogy sajnálomokat mormolok a sötétségbe, és az Éoszban minden átkelésnél remegek a hóra ölelésében.

Hadd kérdezzek ezúttal én tőled valamit, Merle. Hogy mérsékeled az érzéseket, hogy osztod be az örömödet, hogy maradjon a bánatos és haragos időkre, hogy adod fel félúton, ha nincs energiád, hogy hagyod félbe azt a kihívást, amit az Apothetaion teszel, hogy feledkezel meg arról, hogy megígérted azt, hogy valakit, ha addig élsz is, felemelsz a peremről az ingadozók közé, mondd, Merle, hogyan szegjem meg azt, amit az Apothetaion fogadtam annyi évvel ezelőtt, hogy nyugodjak meg, hogy pihenjek egy pillanatra, akár csak egy szemhunyás erejéig anélkül, hogy a sötétségbe süppednék és kísérteteket látnék? Monddmonddmonddmonddmonddmondd.

*~*απάντηση*~*

Sinón, helló!

Tudod, mit hallottam? Hogy egy szép otthonhoz egy társra lenne szükségem. Jó tipp, nem? Olyasvalakire gondoltam, akivel sokat taníthatnánk egymásnak. Én beilleszkednék, megtanulnék pörögni (vagy legalábbis hihetően úgy tenni, na), és sokat aludni (ehhez azt hiszem, kevesebb gyakorlásra lesz szükségem), ő pedig megtanulna kicsit lazítani. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e. Ahogy azt se tudom, hogy hosszú távon bármi is lehetséges-e abból, amit én akarok… De meglátjuk, ugye? Fogadalmat nem teszek, hegyre nem vonulok (bár a napnak felkiabálom egy kevésbé forgalmas órában, ha gondolod), inkább csak nevezzük egy cselnek, amivel mindketten (ki-ki a maga módján) megpróbálja becsapni a világot és önnön természetét. A cselek néha be szoktak válni, nem igaz?

Reménybeli, új lakótársad:

Merle